Leginkább közösségépítés céljából, de formabontás miatt is, a megszokott rutint egy kicsit érdekesebbé, izgalmasabbá teendő, a kollégiumi életet színesítendő, valamint nemzeti identitást erősítendő, illetve a kitartást, a fizikai állólépességet, vagy az immunrendszert edzendő, különböző újításokkal rukkoltam elő időnként az ifjúság számára, hogy hogyan dicsérjük az Istent esténként lefekvés előtt. Az extrém időjárási viszonyok közepette elmondott imák alkalmain mindig szigorúan önkéntes alapon lehetett részt venni.
Ilyen volt, mikor 01.09-én a kollégium udvarán egy szál alsónadrágban és papucsban fagyban imádkoztunk vezekelve ki-ki bűnei miatt, illetve a doni áttörés közelgő évfordulója alkalmából az ott szolgálatot teljesítőkre emlékeztünk így, rendhagyó módon. Az ima elmondás megfelelő komolysággal történt, aztán a fotózásnál már jöttek a poénok! Mindenkinek megforgatta, felfrissítette vérét az egyik tanuló adata szerinti mínusz 11 Celsius fokos hideg. Jó hangulatban tértek nyugovóra a fiatalok aznap este. Egy alkalommal, 01.23-án a plébánia sarkáig kocogtunk félmeztelenül és vissza, és a kollégium ajtaja előtt imádkoztunk. Azt hiszem ezt az imát és a módját a veronai busztragédia áldozataiért ajánlottuk fel. De 06.06-án például a meleg nyári szakadó esőben újra félmeztelenül futottunk a templom lépcsőjéhez, hogy ott imádkozzunk.

Más módszereket is bevetettem a fenti célok elérése érdekében. 02.01-én Balassagyarmat, a Civitas Fortissima hőseit idéztük meg a Himnusz nagyon hangos együtt éneklésével. Egyik diákom azt mondta, mikor az éneklést követően megkérdeztem, hogy hogyan érezte magát, hogy: „Leizzadtam, Tanár úr!”. Rám is olyan hatással volt, hogy lúdbőrös volt a karom tőle. Igaz, előtte elmondtam véleményemet arról, hogy egy nemzeti éneket milyen módon kell énekelni ahhoz, hogy az közösségerősítő és ne lélekromboló legyen, vagyis: férfiasan, határozottan, hangosan, egyszerre, hogy a vakolat leperegjen a mennyezetről. Nem gyászinduló! Nem halottas menetnek való! Legyen benne élet! Azok pedig, akik attól tartanak, hogy nem tudnak énekelni, ne féljenek egy cseppet sem, mert nem az operában, vagy egy tehetségkutató műsorban vagyunk! Mindenki bátran daloljon! Leírhatatlan érzés, mikor egy jó akusztikájú folyosón 60-70 fiatal legény énekli a Himnuszt az ember arcába és látja, hogyan lelkesednek be egyre jobban, hogyan kezd csillogni a szemük!
Előfordult, hogy a Boldogasszony anyánkat, a magyarok középkori himnuszát énekeltük. Ezt természetesen úgy harangoztam be, hogy itt kifejezetten ajánlott az ájtatos hangvétel. Viszont Varga Bíró Tamás Magyar hitvallása refrénjét már nem is csak énekeltük, hanem egyetlen hangorkánnal terítettük be az étert: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!” Viszonylag gyakran volt segítségemre Filep Xavér, Nyeste Tamás vagy Gábor István, mikor egyházi énekeket, zsoltárokat dalolva imádkoztunk. Olyan is volt, hogy Tordai Levente kísért minket gitáron.
De nem csak énekeltünk. Volt, hogy kihangosítva hallgattunk zenéket. Például a kalandos tinédzseréletet élt, de aztán megtért és mára lelkésszé szentelt Patkás Tamás rap dalát. Nagyon népszerű lett ez az előadó. Elkérték tőlem a világhálós elérhetőségét a tanulóink.
02.12-én a villanyt lekapcsolva, gyertyákat gyújtva, szentkép előtt imádkoztunk. Különös varázsa volt így az ájtatosságnak. 03.12-én kört alkotva a folyosón, letérdelve, egymás vállát átölelve imádkoztunk. Anyák napjának közeledtével az édesanyákért és a nagymamákért mondtunk imát. Érettségi előtt a vizsgázókért könyörögtünk. És volt olyan is, hogy egy-egy beteg hozzátartozó, kolléga felépülését kértük ily módon.
A srácok többsége átérezte, élvezte ezeket a szituációkat és együttműködő, vállalkozó szellemű volt. Úgy érzem, az ilyen alkalmak után valami plusszal tértek nyugovóra. Talán kellemes emlék lesz számukra évek múltán is, ha visszamerengenek ezekre az időkre.

Ferencz György prefektus