Hazánkban a rendszerváltás óta fogy a népesség, az átlagos gyermekszám ma családonként 1,3 körül van. Ismeretségi körünkben is tapasztalhatjuk, amit az adatok mutatnak: számos családban a szülők „csak” egy gyermeket vállalnak, akik így egykeként nőnek fel, testvérek nélkül.

Ha szóba kerül, hogy az érintett szülőknek miért csak egy gyermekük van, többnyire a következőkkel szokták indokolni döntésüket:

• „Nem engedhetjük meg magunknak anyagilag, hogy többet vállaljunk”

A gyermekszülés, -nevelés rengeteg pénzbe kerül, ráadásul az anyák is rákényszerülnek, hogy dolgozzanak. Nem csoda hát, hogy félnek attól, hogy egy újabb várandósság után elveszíthetik a munkahelyüket. Különösen nagy a visszatartó erő, ha a nő már komolyabb karriert futott be, és az újabb baba érkezésével az elért eredményeit tenné kockára.

• „Nekünk az egy is sok”

Az is gyakori érv, hogy a szülők úgy érzik: a gyereknevelés már így is meghaladja az erejüket, rengeteg problémával, nehézséggel jár. Attól tartanak, hogy ha még egy pici születik a családba, akkor mindent elölről kell kezdeni, hogy minden legalább kétszer ilyen nehéz lesz.

• „Szeretnénk minél több mindent megadni a gyerekünknek”

Sokan úgy érzik, egy újabb gyermek vállalásával nem tudnának annyi figyelmet, minőségi időt, anyagi és egyéb támogatást adni, mint amennyit kívánatosnak, ideálisnak tartanának.

• „Kicsúsztunk az időből; ehhez mi már öregek vagyunk”

Egyre többen vannak olyanok, akiknek a harmincas éveik vége felé születik meg az első gyermekük. Mivel ez számos egészségügyi kockázattal jár, sokan ezektől tartva nem mernek egy újabb várandósságba belevágni. Akadnak olyanok is, akik attól félnek, hogy mi lesz, ha az érett fejjel vállalt utódokat nem tudják majd felnevelni.

Mit szeretnének a gyerekek?
Kérdés persze, hogy vajon maguk a gyerekek mire vágynának inkább: több pénzre, időre, lehetőségre vagy egy kistestvérre? És vajon mennyire zavarja őket a szüleik életkora? Ha megkérdezzük tőlük, szinte minden esetben azt a választ kapjuk, hogy mindennél jobban örülnének egy testvérnek. Igaz, általában még nem tudják, hogy ez nemcsak móka és kacagás, hanem sok áldozattal, lemondással is együtt jár…
Mégis miért jó az, ha az embernek van testvére? A döntés előtt álló vagy éppen hezitáló szülőknek érdemes ezt, valamint a következőket is végiggondolniuk:
• Nekem mit adott az, hogy van testvérem, vagy – ellenkező esetben – milyen volt, hogy egyedül nőttem fel?

• Mire vágytam én gyerekkoromban, és mire vágyhat a gyerekem?
  A gyerekek többsége egy idő után – ha addig nem adatott meg neki – körülbelül az óvodáskor tájékán egyre jobban elkezd vágyakozni egy testvér után. Addigra ugyanis szembesülnek azzal, hogy mi mindent jelent az, hogy valakinek van testvére, míg nekik nincs. Ezt hiányként élik meg akkor is, ha nem tudják szavakba önteni.

Akit egy hasonló korú (legfeljebb három-négy év korkülönbséggel születő) testvérrel ajándékoz meg az élet, az mérhetetlenül sokat kap. Kap egy társat maga mellé, akivel együtt alkotják a családon belül a „gyerekek csapatát”. Idővel megtanulnak együtt játszani, egymáshoz alkalmazkodni, egymást elfogadni, együtt és egymással is küzdeni, együtt érezni, egymásra figyelni, tekintettel lenni, lemondani, háttérbe húzódni, egymást segíteni…
Ezzel szemben az az ember, aki egykeként nő fel, az előbb említett dolgokat sokkal nehezebben sajátítja el. Az egykék a család életében folyamatosan központi szerepet töltenek be, emiatt nehezebben élik meg, ha az élet más területén ez nem így alakul. Gyakran képtelenek lemondani dolgokról, alkalmazkodni másokhoz, ellenben elvárják, hogy mindenki hozzájuk igazodjon. Természetesen egy egykeként felnövő ember is válhat egészséges személyiséggé – főleg ha megfelelő önismeretre tesz szert, és hajlandó dolgozni önmagán. A testvér hiányát esetenként ellensúlyozhatja egy unokatestvér vagy egy nagyon szoros baráti kapcsolat is.

Könnyebb többel?
„Egy gyerek, nem gyerek” – tartja a mondás, amellyel leginkább arra szoktunk utalni, hogy akinek csupán egy utóda van, az kevesebbet tapasztal meg a gyermeknevelés igazi szépségeiből és kihívásaiból. A többgyermekes anyukák általában arról számolnak be, hogy bár az első időszak valóban nem könnyű, mégsem érzik úgy, hogy sokkal nehezebb lenne két-három kicsivel boldogulni, mint eggyel volt. A második vagy többedik gyerek születésekor a szülők is tapasztaltabbak már, a kistestvér pedig – helyzetéből adódóan – általában alkalmazkodóbb lesz idősebb testvéreinél.
Másrészt talán az is lehet az említett mondás alapja, hogy az egykék gyakran nem is igazán „gyerekek”, hanem kis felnőttek. Mivel sokszor a szüleik korosztályában kénytelenek mozogni, könnyen koravénné válhatnak. Gyakran unatkoznak egyedül, így megfelelő gyerektársaság híján állandóan a szüleiktől várják, hogy szórakoztassák őket.
Természetesen az is előfordulhat, hogy nem tudatos döntés áll az „egykézés” hátterében, hanem mondjuk valamilyen egészségügyi probléma miatt késik az újabb gyermekáldás. Ilyenkor is fontos, hogy a szülők tudjanak az említett hátrányokról, veszélyekről, és a lehetőségeikhez képest igyekezzenek ellensúlyozni őket.
Azoknak pedig, akik halogatják az újabb baba vállalását, érdemes arra is gondolniuk, hogy ha hét év korkülönbség van a testvérek között, akkor valójában mindkét gyerek „egykeként” nő fel. Persze hozzá kell tennünk azt is, hogy a testvéri kötődés kialakulásához soha sincs késő: az összetartozás érzése a korkülönbségtől függetlenül is létrejöhet, a személyiség részévé válhat.
Ha sikerül okosan kezelnünk a testvérféltékenységet, összehangolnunk az eltérő igényeket, és időnként hajlandóak vagyunk segítséget kérni és elfogadni a gyermekeink körül, akkor azt fogjuk érezni, hogy minden nehézség ellenére megérte egynél több életet vállalni.

Rácz Tímea
pszichológus (http://www.tanacsadopszichologus.hu)

2012/4